Nem bírom tovább. Ez már nem én vagyok.

Irigylem azokat a nőket, elsősorban anyákat, akik tisztelik magukat annyira, hogy nem hagyták ott az összes belső szervüket az anyaság boncasztalán, és akiknek nem kell időről időre visszatalálniuk saját magukhoz - mert el sem tévedtek tőle. Irigylem azokat az anyákat, akiket nem gyötör nap mint nap a lelkifurdalás amiatt, hogy már elfogyott az erejük játszani, mosolyogni, boldognak lenni, kiszolgálni és befogadni, nem sírnak és nem panaszkodnak. Boldogok, nem sajnálják maguktól az időt, képesek feloldódni az anyaság szerintük csodálatos és mindent felülmúló csodájában.

Nekem nem sikerül.

Irigylem továbbá azokat a nőket, anyákat, akik társra leltek. Akiktől megkérdezi valaki, milyen napjuk volt, ráadásként még a válasz is értő, befogadó fülekre talál. Irigylem még azokat az anyákat is, akiknek adnak időt magukra és levesznek róluk a terhekből, mert a társ tudja, hogy egy ember nem bír el mindent. Szeretnék én is azok közé tartozni, akiket visszaadnak saját maguknak és nem elvesznek belőlük, akiket emberként tisztelnek, esetleg nőként is, akiknek hálásak a társak, hogy őket választották és tisztelik azt, ami ők maguk. Szeretnék nem csak anya lenni.

De csak az vagyok.

Irigylem ezeken kívül azokat a nőket, akikre nem szakad rá az egész család terhe, akiknek nem kell elvárásoknak megfelelniük és csak saját maguknak kell elszámolniuk. Akiket érintenek és nem használnak, szeretnek de nem birtokolnak.

Mint engem.

Nem bírok el már többet egyedül. Emlékezetem lyukas, mint a nyári napon felejtett víztisztító háló, testem jelez, lelkem sajog. Az erőm végére értem, kiáltásom senki nem hallja.

Egyedül vagyok.

Belső kínjaim összes súlya nyomja a mindennapokat.

Tizenkilenc éves voltam, amikor először álltam előtted. Azt hittem, enyém a világ, s te néhány év alatt úgy tanítottad meg nekem a határokat, hogy közben egyetlen percre sem vetted el tőlem ezt az érzést. Telve voltam vágyakkal, kész tervem volt a felnőtt életem minden egyes részlete kapcsán, s egyiket sem féltem kamaszosan harsányul elmondani, ha szóba kerültek.

- Libuska! - így hívtál. Nem ismertelek még eléggé ahhoz, hogy tudjam, minden kiejtett szavad okkal hangzik el. Lassan tanultam csak meg, hogy az én szavaim mögött is látod, épp mitől gyűltek azok a számra, s bármit is mondok neked, azt is érted, amit csak gondolok, de nem hangzik el. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy megtanuljam, sokkal jobban ismersz engem saját magamnál.

Lenyűgöztél. Végtelen szeretettel ittam minden egyes beszélgetésünk minden egyes kiejtett betűjét, ahogy azok szavakká álltak össze. Olyan szerettem volna lenni, mint amilyen te vagy, epekedve vágyakoztam a figyelmedre, ünnepnap volt, ha hozzám szóltál. Minden erőmmel azon voltam, hogy büszke legyél rám, ahogy az apák tudnak a lányaikra.

Különlegesnek éreztem magam a társaságodban. Igyekeztem méltó lenni mindig ahhoz, amilyen ember melletted voltam, felnőni eléggé minden nap ahhoz, amilyennek láttattál engem a tükrödben.

Te voltál az első, és mindeddig egyetlen ember az életemben, aki anélkül is pontosan értett, hogy egy hang is elhagyta volna a torkomat.

Sok év telt el azóta, Zoli. Szám szerint tizenhat. Ma látom csak, hogy te mennyire vigyáztál arra a világra, amit a magaménak hittem, hogy ne veszítsem el.

A többivel teljesen azonos hangulatú napra esett az is, melyen megszűntem embernek lenni. Ébredés után a kapunk előtt már hosszúnak tűnt a sor.

- Jó napot! - kiabálta az első sorban álló. Szmokingot viselt, arcán komor szigor, dörgedelmes hangján "MÁS"-ként mutatkozott be. - Úgy hallottam, van szabad hely, melyet belakhatnék. Kérem, nyissa ki a kaput,hogy jól megérdemelt helyemet kényelemmel elfoglalhassam. Kopogó léptei dobhártyámon dohogtak, ahogy befészkelte magát az életembe.

- Jobb napot kívánok! - szólt a második - Tudom, hogy számomra is maradt még elegendő hely, melyet alanyi jogomon sajátítanék ki. Ő volt "MINDENKI", vagy ahogy becézését javasolta, "MIND-EGY", s tüstént beköltözött az üresen álló szobák egyikébe. Arca unott volt, barázdáit belepte az eddig megtett út pora. Szürke posztóruhájában léptei suhogtak, ahogy a vér suhog az ember ereiben. De itt és most végre megpihenhetett.

- Én is! Én is - tüsténkedett "VALAKI" - én is be akarok jönni! Hoztam az összes ruhám, s minden egyebet, melyre valaha csak szükségem lehet, míg örök életemet a még szabad területen töltöm le. Milyen szép itt, milyen jó! - mondta. - Szerintem soha nem vágyom már el innen! Miután alaposan körbenézett, megkereste a saját helyét a beköltözők között, s kulcsra zárta a saját ajtaját.

A kapuban még rengetegen álltak.

- Nincs már hely, minden szabad szoba betelt, határozatlan ideig nem tudok újabb költözőket fogadni! - vetettem nekik oda. Néhányan ekkor odább álltak más házaknál keresni örök menedéket, ám ketten állva maradtak. - Nem értik, hogy nincs már hely maguk számára? Minden vércseppemre vár már VALAKI a benn lévők közül, minden szívdobbanásomat hallja MÁS, s MINDENKI arra kíváncsi, mennyit bírok még!

Ekkor így szólt az egyik:

- De én "SENKI" vagyok, kicsi helyen elférek, nincsenek nagy igényeim, egyetlen homokszemen is boldogan élek, míg meg nem halok! - kiabálta kétségbeeséstől párás tekintettel. - Ha beengedsz, megtalálom a saját sarkom bármelyik szobában, s soha ki sem jövök onnan, ezt megígérhetem!

Azzal besurrant a kapu alatt, s olyan gyorsan szaladt el, hogy erőtlenül mozgó lábaim már nem bírtak utána szaladni.

- Ha Ő bemehetett, engem is be kell engedned! - fröcsögte nekem oda az utolsó.

- Te ki vagy?

- Én vagyok a legkülönlegesebb: a nevem "ÉN". Sokan úgy hívnak, "MI", erre is hallgatok, de az eredeti nevemen sokkal erősebb vagyok. Nem tűrök ellentmondást, MINDENKI-nél fontosabb vagyok, SENKI-hez sem fogható, s még csak véletlenül sem olyan, mint VALAKI MÁS. Engem senkivel nem lehet összetéveszteni, az én igényeim MINDENKI MÁSénál előbbre valók. Én vagyok az egyetlen, a nagy, az erős, a bátor, akinek SENKI sem mer ellent mondani, mert tőle MINDENKI fél. Nem tűröm az ellenszegülést, s számomra ÉN vagyok az első számú, a piramis csúcsa, az, akinél még te sem lehetsz soha értékesebb. Személyem gyakran változik - attól függően, éppen a helyzet hogyan kívánja. De bárki is vagyok, az mind ÉN vagyok és nem te, s nyomatékosan kérlek, nyugodtan helyezz csak előbbre saját magadnál. Rád SENKI sem kíváncsi.

- Nos, akkor nincs más választásom: gyere be... Talán az utolsó tartalékom számodra még pont elég lehet. Ha vársz egy kicsit, türelemmel, kiürítem a lelkem még megmaradt bugyrait, hogy aztán neked szolgáljon kényelmes otthonodul. Őszintén remélem, meg leszel vele elégedve.

- Csak gyorsan, csak gyorsan!

Szenvtelenül teltek a percek. Észre sem vettem, hogy a múló idő már ismerős ráncokat vájt az arcomra, s deret fújt a hajamba. Hagytam neki, hogy vállam fölött repüljön el, halk suttogásomat talán soha nem is hallotta SENKI.

Későn vettem észre, hogy a kapuba még visszatért valaki. Bátortalanul toporgott a vasajtó előtt, mint aki nem tudja, maradjon, vagy inkább meneküljön. Egy cetlit hagyott csak, melyen üzent:

"Itt voltam. Én vagyok "TE", de láttam, már nincsen számomra helyed. Nem akartam a már üres testedbe költözni, így inkább elhagytalak. Vittem magammal mindent, ami TE lehettél volna, hátha valakinél jobb helyen lesz. Baráti üdvözlettel: TE magad"

Néhány nappal múlt el csak, hogy 4 és fél éve hazajöttem. Nem holmi külföldi kiruccanásból, még csak nem is a Balaton parti nyaralásból, hanem a négy fal közé. Egyedül. Kiálltam a felnőtt világból, s kicsivel később beálltam a gügyögős, változó illatú, még változóbb hangulatú babavilágba. 

Ez idő alatt nagyon sok mindent meg kellett tanulnom. Egy részét én akartam, a nagyobb részét kellett, ha akartam, ha nem. Megtanultam lemondani azokról a dolgokról, melyek feladása nem önkéntes, megtanultam hátrébb sorolni a fodrászt, a kozmetikust, a spontán programokat. Alkalmazkodtam ahhoz, hogy már nem csak önmagamért vagyok felelős. Elfogadtam, hogy csak az én életem változott meg, másé nem. Tudtam, hogy már nem az én érdekem az első, hanem vannak azoknál sokkal fontosabb szempontok is.

Aztán megtanultam lemondani az evésről, ivásról, a WC spontán használatáról, a fájó fogammal orvoshoz menésről, arról, hogy önmagam legyek. Elvesztem. Kiürültem, az összes akkumulátorom lemerült, üres. A számtalan vészjelzést hiába adtam le, a szűk környezetemben - akivel önkéntes alapon osztottam meg a jót és a rosszat is - lemerült az elem a dekódoló egységben. S senkinek nem volt ideje újat tenni bele.

S ezen az önismereti úton olyan frankón eltévedtem - vagy csak a velem született maximalizmusom a felelős -, hogy mára már az alapvető igényeimet sem tudom megélni vagy teljesíteni. Úgy érzem, teljes mértékben megszűntem létezni: ha magamra nézek, egy üzemanyag nélkül is működő robotot látok, amit mindenki használ. Használ a lányom, akinek ébredésétől lefekvéséig a kéréseit teljesítem és az érdekeit nézem, automatikussá vált mozdulatokkal. Készítem a szörpöt, keresem a kanalat, vasalom a kedvenc ruhát, mosom a kakis bugyit, szedem össze a játékokat, készítem elő ebédkor a vacsorát, vacsora idején az ebédet, az uzsonnát, ápolok, ha beteg, vagy bibis, ölelek, ha sír, büntetek, ha nem viselkedik megfelelően, s este fáradtan esek össze. Legtöbbször sírva. Figyelek az öccsére, cserélem a pelenkáját, pucolom a banánt és az almát, takarítom az etetőszéket, felveszem, ha sír, ha nyűgös, ápolok, ha beteg, ölelek, ha kéri, pakolom a játékokat, mosok és vasalok, sebes térdét puszilok, gyógyszert adagolok, főzök, mindig gyorsat és ritkán lesz jó, mert nincs időm még arra sem. Beszélgetek, válaszolok ezer és ezer kérdésre - este már csökkenő lelkesedéssel -, lelket ápolok, konfliktusokat oldok, félelmet oszlatok, maszatos kezet és arcot mosok, hajmosás után nyugtatok, ápoló olajjal kenegetek.

Használ a férjem. Gyűjtöm, mosom a szennyesét, vasalom a tiszta ruháit, főzök, pakolok utána, takarítom a házat, segítek neki, amiben ő maga nem jártas, meglepetést készítek neki, ha van egy kis időm ilyesmire, terítek, leszedek, mosogatok, este pedig, mikor már minden csendes, ha épp nem kap el a sírógörcs, teljesítem, amit akar.

Ezen az úton pedig valahol elvesztem. Négy és fél éve keresem magam, de nem találok vissza. Magányos vagyok. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Valamikor azt ígértük egymásnak, ketten húzzuk az itthoni igát, de a gyakorlatban csak én húzom, amire hárman pakolnak terheket.

S mindez nem volna panasz. Nem volna ezzel semmi gond, ha a dekódolóban valaki kicserélné végre az elemet, vagy vehetnék egy új egységet. Ha a szirénához hasonlóan hangos vészjeleket végre valaki megfelelően értené, s nem a kialakult helyzetbe belekényelmesedve használna engem tovább. Visszaadna nekem. Valamit.

Négy és vél éve nem hallottam semmilyen biztatást. Egy jó szót se. Amit adok, elveszik, amit nem adok, kérik. Zombi vagyok, a bizonytalanabb fajtából, akinek az összes tartaléka odalett, s nem vérre szomjazik, hanem szeretetre. Simogatásra, biztatásra, szép szavakra, ölelésre, odafigyelésre. 

Végtelenül elfáradtam. Ereimben csak vánszorog a vér, üres gyomrom korgása már dobhártyámon is dübörög. 

Négy és fél éve nem mentem ki a 4 fal közül, azaz utam mind csak valamelyik bevásárló központba, netán orvoshoz vezetett - ha már nagyon muszáj volt. Négy és fél éve vagyok végtelenül magányos, aki soha nem lehet egyedül. Egyetlen percre sem.

Szia!

Nem nagyon ismerjük egymást, engedd meg, hogy bemutatkozzam. A lányod vagyok, aki 34 évvel ezelőtt született és a mai napig nem dolgozta fel élete első 26 évét, amit veled töltött.

Az elmondásokból úgy hallottam, apás kisbaba voltam. A te hasadon aludtam el, a te karodban nyugodtam meg. Másnál hisztis voltam, ha épp aludnom kellett volna, de nálad azonnal álomba szenderültem. Azt mondják, órákra. De azt is mondják, aztán a kiságyba tettél, hogy biztosan nyugodtan tudjak pihenni. Én.

Idővel rájöttem, hogyan lehetett ez a kezdeti, és nagyjából itt meg is rekedt kapcsolatunk ilyen kiegyensúlyozott: én azt csináltam, amit elvártál tőlem, miután anyukám minden szükségletemet kielégítette. Elaludtam, ahogy a kisbabákhoz illik. Nem volt probléma, amit meg kellett oldani, s amitől te egyébként határozottan menekültél. Mint minden olyan helyzettől, melyben nem érzed, hogy a kontroll nálad van, ami nem tervezhető és némi improvizációra való képességet igényel.

Aztán úgy 2-3 éves korom körül már elég fifikás lehettem ahhoz, hogy ne óramű pontossággal és szinte gombnyomásra működjek, s ugyanekkor világossá válhatott az is számodra, hogy elem sincs a fenekemben, amit kivéve határozatlan idejű szusszanás várhat rád. Kapcsolatunk a fényképek tanúsága alapján ekkor már nem nagyon volt - kivéve, ha nyugton voltam és azt csináltam, ami a felnőttek szabályai szerint elvárható tőlem. Egyébként nem vettél részt sem a nevelésemben, sem a körülöttem lévő feladatok ellátásában.

A későbbiekben ez azonban megváltozott, az idő haladtával pedig egyre csak fejlődött. Mikor fáradt voltál, én pedig szeszélyes, gyerek nevű képződmény, gyakran érintette a tenyered az arcom. Szinte kivétel nélkül fájt, sokszor a fülem is csengett tőle. A legtöbbször fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki ezt a fajta bánásmódot, illetve a bűnöm olyan hatalmas e, hogy ezt érdemlem, hiszen a környezetemben sokkal nagyobbak is büntetlenül maradtak, más szülők más gyerekeinél. Egy idő után áthatotta a napjaim ez a fajta érintés, ami bármikor, bárhonnan és bármitől érkezhetett. Rettegtem tőled. Te talán nem tudod, de soha nem azért csináltam meg valamit úgy, ahogy te akartad, mert tudtam, hogy azt úgy kell(ene), vagy úgy (volna) a jó, hanem az éktelen haragodtól féltem. De nagyon.

17 éves lehettem, amikor utoljára csengett miattad a fülem. Addigra már túléltem az orrom alkalmankénti vérzését is, illetve felszívódtak a karomon néha előforduló foltok is. Mert voltak, de nem tudtad, nem láttad, mert nem mutattam, mert féltem.

Alkalmazkodtam a rendszerhez. Nem ahhoz, amihez lehetett, hanem ahhoz, amihez kellett, muszáj volt. Követtem a lehetetlen szabályaidat, a korom ellenére támasztott irreális elvárásaidat, hogy ne bánts. Ettem könyvvel a hónom alatt 10 évesen, s bár előtte sosem, de akkor mégis. Hagytam ott éhesen vacsorát, mert nem tudtam olyan halkan darabolni a tésztát, hogy az téged ne zavarjon. Csináltam úgy, mintha nem látnám, hogy a nappaliban pornót nézel VHS kazettán, míg lázasan mentem a konyhába innivalóért. S tartottam vissza hányást az utolsó utáni pillanatig, hogy ne lássam az undort az arcodon.

S tudod, kire haragszom? Magamra. Mert sok szempontból olyan lettem, mint te, s bár többnyire sikeresen küzdök magamban ellened, naponta adódik olyan helyzet, mikor azt ismétlem magamban, olyan vagyok, mint apám. Ez szerencsére épp elég ahhoz, hogy leálljak.

A lelkem egy részét örök életemre megnyomorítottad. Akaratomon kívül is megbélyegzett a sablon, amit adtál, s amely mételyezi az én anyaságomat is. Nem alázom meg a gyerekemet, s csak nagyon indokolt esetben legyintem meg a combját, de mégis megteszem.

Ha van valami, amit a kisbetűs istentől kérek, az csak annyi volna, hogy képes legyek az én sémámtól eltérő, vagy legalább is a legtöbb szempontból különböző mintát adni tovább. Isten adja, hogy ne tegyem tönkre az életének egyetlen szeletét sem.

Ámen.

Soha nem volt kétségem annak kapcsán, hogy nagyon szeretlek. S te is engem. Megkérdőjelezhetetlen kapocs van köztünk, melyet soha semmi nem téphet szét még akkor sem, ha a kapocs néhány láncszeme kevésbé erős, mint a többi.

Anya vagy. Az enyém. Mindig a legjobbat akartad, ártani sosem; ha néha mégis sikerült, hidd el, tudom, nem volt szándékos. Nem tudhattad, mely szavak, tettek hatolnak a többinél mélyebbre és jutnak el addig, hogy felnőtt fejjel, anyaként is tisztán emlékszem az illatokra, fényekre, helyszínekre, de még arra a ruhára is, ami épp akkor rajtam volt. Nem tudhattad, mennyire érzékeny a lelkem, s mennyire fáj néhány véletlenül kimondott szó. Nem tudhattad, a körmöm miért rágom, az arcom miért kaparom sebesre, de minden alkalommal elvittél orvoshoz, hogy meggyógyíttasd a sebeket.

Tudnod kell, én nem haragszom.

Nem haragszom, hogy sosem álltál ki mellettem, mikor otthon kemény pofonok zúdultak az arcomra. Mikor le kellett vennem a szemüvegem, hogy legalább az ne törjön - helyette tört a lelkem. Darabokra. Sosem a kipirult bőrt tartott sokáig meggyógyítani, de a darabokat hosszú ideig illesztgettem újra. Nem haragszom, hogy ilyenkor sosem adtál nekem igazat, mert tudom, hogy mikor kettesben maradtatok, megtetted. Csak az már későn volt. De nem haragszom.

Nem haragszom, hogy nem engedted, hogy én is olyan legyek, mint a többiek. Nem voltál velem gyerek, nem tudtad, mik azok az apró dolgok, melyek segíthettek volna jobban beilleszkednem a társas csoportba. Nem tudhattad, a ruhának, a szemüvegnek, a holmiknak nem csak abban van szerepe, hogy funkcionálisak legyenek, hanem a csoporthoz való tartozás eszközei is. Igazán egyik csoportnak sem lettem tagja addig, míg ennek különösen fontos szerepe lett volna, de nem haragszom a magányos gyerekkoromért. Tanultam belőle. Keserűséget, de a későbbiekben szépülő tapasztalatokat is. Nem haragszom, hogy kilógtam a sorból, pedig sokat segíthettél volna azon, hogy ne így legyen. Vagy ne ennyire. Nem haragszom, hogy olyan elveket követtél és tartottál be, amelyek közül néhány már rég idejét múlt volt - de azokhoz te ragaszkodtál. A legtöbb ember pedig csak úgy kezeli az elveket, mint a fingot: egy ideig lehet tartogatni, de eljön az a pillanat, amikor el kell engedni. Te nem engedted. De nem haragszom.

Nem haragszom, hogy a hozzád való kötődésem nem alakult tökéletesre. Nem volt előtted 3 Vekerdy és 2 Atkinson könyv, senki nem foglalkozott azzal, a mának milyen következményei lehetnek 20-30-50 évre előre. Senki nem tudta, mi az a minta, amit adni lehet, mi az a séma, ami hatással lesz az egész felnőtt életre is. Nem haragszom, anya, tényleg nem.

Azért sem haragszom, hogy nem mondtad el, a mosolyod mögött mennyi a fájdalom. Hogy tökéletesnek hittelek, aki sosem feszült, sosem ideges, sosem fél, sosem bánt másokat és sosem mutatja ki az őszinte érzéseit. Mert megtudtam aztán, hogy ezt te is csak mutattad. De akkor már késő volt. Addig sokszor éreztem magam tökéletlennek, másnak, mert én nem vagyok ilyen erős. De nem haragszom, anya.

Remélem, a lányom sem fog. Rám.

Tudom, tudom, a minta. Annak is a hiánya. A tiéd más volt, a tiéd mindenki máséhoz képest más, s amit te láttál, az sem fogható semmihez.

Mert te nem láttál semmit. Tudom, a te anyád sokat dolgozott azért, hogy egyedül tartson el benneteket. Annyira sokat, hogy érzelmekre sem maradt már ideje, csinálta a dolgát, megvette a kenyeret, megfőzte a sajtot és hiába sírtatok, nem vette fel egyikőtöket sem. Nem adott puszit a bibire, nem csinált szalmabábot, húsvéti tojást és karácsonyi mézeskalácsot, csak felállította nektek az aprócska fát és elmondta, mennyire sokba került. Ajándékra nem is jutott. Épp, hogy kabátot tudott venni.

Tudom, a te anyád nem egy finomkodó fajta. Nem simogatott soha és a karjaiba is csak csecsemő korodban vett, amikor muszáj volt, nehogy elkapasson. Nem feküdtetek hétvégén az ágyban, mert neki menni kellett az állatokat etetni. Hogy legyen karácsonyra téli kabátotok. Nem volt vele apád, az a mocsok szarházi úgyis mindig csak ivott, meg vert, egyetlen normális emléketek nincs róla. Anyád sem adott egyet sem. 

Sajnálom. Leginkább magamat, mert anyádtól veled olyan csomagot kaptam, mintha Kínából rendeltem volna egy alkatrész hiányos sok tízezer darabos kirakót. Használati utasítás nélkül, szakadozott és kopott képpel, amin annak kellene látszania, mi lesz a kirakóból, ha a helyére kerül az összes darab. Lassan 10 éve játszom vele, illesztgetem az elemeket egymáshoz, de alig van pár eddig, amiről biztosan tudom, hogy megtaláltam, hova való. 

Játék közben a legtöbbször sírok. Potyognak a könnyeim, mert fogytán az erőm, az éhségem mar, a lelkem üres. Senki nem fogja a kezem, mikor bátortalanul próbálok egy újabb kis részletet a helyére tenni, s egyre elkeseredettebb harcot vívok a kiüresedés ellen. Egyedül. Közben keresem, melyik kis kocka az, amelyik, ha megtalálom, hova kell raknom, a szívem teljes lesz. 

Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor neveztél a nevemen, mikor  hozzám szóltál. S akkor is mindig a nevemet, az igazi, anyakönyvezett, személyi igazolványomban is olvasható keresztnevemet mondtad. Lassan 10 éve vagyunk együtt, és még becenevem sincs. Csak Dia. Így hív anyukám, apukám, a családom többi tagja, de a volt főnököm is így nevezett. Dia.

Én pedig hallgatok rá. Mint egy gyerek, aki minden nap újra bízik abban, hogy majd mást hall, azt, amit szeretne, s ha nem akkor, majd máskor, úgyis. Úgyse... 

Fogalmad sincs, milyen lélekölő, mikor fölém vagy mellém állsz és úgy kezdesz neki a mondanivalódnak. Rosszabb esetben csak az ajtóból veted oda és nekem kell eldöntenem, hozzám, valamelyik gyerekünkhöz, netán az egyik kutyánkhoz beszélsz. Ha nem válaszolok, csak a hangodat emeled meg, és elmondod újra. Ugyanúgy. Ugyanazt. Hátha meghallom. S mikor már feltűnik, hogy nekem célzod a szavaidat, általában válaszolok is. Ezzel le is tudtuk a közös nyelvünket, amelyen egyikünk sem beszél jól igazán.

Amikor kislány voltam, s álmodoztam a nagybetűs felnőtt életemről, csak boldog szerettem volna lenni, a saját családommal, benne, vele. Anya szerettem volna lenni, feleség, mi több, jó anya és jó feleség, olyan, amilyen az én anyukám. Érintésben, szeretetben, egymás iránt érzett tiszteletben gazdag életet képzeltem el magamnak, magunknak. Olyat, amiben a másikat elismerjük, megbecsüljük, közösen és viszonozva. Olyat, amiben a lelkem nem sivatagosodik el, hanem ezer és ezer színes virágot nevel, mosolyt terem és boldogságot. Olyat, amiben egymás elfogadása és támogatása nem csak ünnepnapi esemény, hanem a mindennapok része. Amiben a másik felem egyetlen szóval fel tudja szárítani a könnyeimet, mert mindig tudja, mit kell mondania. Ahol a szeretet nyelve közös, és élő. 

A szeretetünknek pedig nyelve van. Csak épp egyetlen közös szava sincs.

Anyák napjának reggelén, május első vasárnapján jókedvűen ébredtem. Vártam már ezt a reggelt rég, magam elé képzeltem az izgalomtól kipirult arcú kislányunkat, aki mögött te állsz és a háta mögé tett a kis kezében fogja a nekem szánt, általa titokban készített meglepetést. Anyák napján. Elképzeltem az előző napokat, a készülődést, szinte láttam magamban a cinkos sutyorgást, a visszafojtott kacajokat, a fuldokló suttogást. Szinte ismertem, ahogy a kis festmény vagy rajz készül, szép színes lesz, illatos is talán, virágok lesznek rajta és anya, apa, ő és az öccse, feltekercselve, átkötve egy szalaggal. Vagy virágcsokor, frissen szedett mezei, piros tulipánnal és sárgával, fehér rózsával és kék ibolyával - harmatosan, a kertünkből. Beleszagoltam a levegőbe, érezni akartam a virágok illatát. 

Mozdulatlan maradtam ébredés után, hallgattam, figyeltek e arra, mikor ébredek. Sutyorgást hallgattam, cinkos nevetést, fullasztó suttogást, lábak finom suhogását, kulcslyukon leselkedést.

De még mind aludtatok. 

Feltettem tehát a kávémat, annak legalább ismerős volt az illata, s kényelmesen megittam odakinn.

Vártam aztán a délelőttöt. Az ebéd körüli időpontot, miután egész délelőtt főztem: kicsit ünnepélyesebb menüt szerettem volna az asztalra tenni. Vártam, hogy előtte valahonnan a fiókból mégis előkerül a rajz, a szekrényből a virág, néztem a villanó tekinteteket, kerestem az összenézéseteket. 

De mind enni kezdtünk.

Elfogyott lassan az étel, annak legalább megszokott volt az íze, s utána kényelmesen hátradőltetek a kanapén.

Elpakoltam. Közben fél füllel hallgattam a neszezést a szobából, s magam elé képzeltem a vázába állított kerti virágok látványát, a gondosan mellé helyezett, szalaggal átkötött rajz-tekercset. Szerettem volna nagyot szippantani a tavaszillatot hozó csokor illatából, ahogy a régi anyák napjára emlékeztető orgonákéba szokás.

Ehelyett a gyerekeket a szokásos ebéd utáni alváshoz vittük be a szobájukba.

Ébredés után sétálni mentünk. Késő délután volt, s ekkorra szinte biztos voltam benne, hogy a meglepetés más lesz, mint amire gondoltam. Magamban találgatni kezdtem, mi lehet az, talán gyurmából készített, vagy a garázs elé kavicsokból kirakott szívecske? Tekintetemmel kerestem, cikáztam az udvaron, nem tudva, mit keressek és az hol lehet. Talán a séta során derül ki? De ha igen, mikor? Hol? Vajon piros lesz még a kislányom arca, amikor átadja? Ott leszel mögötte és mondod neki, mit "kell" ilyenkor mondani? Hiszen neki ez az ünnep még nem sokat jelent, de egy anyának annál többet. Már akkor is, amikor a gyereke még csak a hasában van.

Hamar hazaértünk. Nem voltam csalódott, gondoltam, a szüleim segítségét kérted, hogy helyezzenek el mindent oda, ahova te kérted. A lányunk által készített apróságokat és valami csekély emléket a kisfiunk első évéről. Egy fényképet, egy vicces oklevelet, valamit. A kapun belépve újra a terepet vizslattam, kerestem az anyák napi ajándékomat.

De fürdetésidő volt. 

Utána megettük vacsorára az ebédről maradt ételt, és aludni vittük a gyerekeket. Míg pizsamába öltöztettem a kicsit, sírtam, vigyázva arra, hogy senki ne lássa. Nem akartam, hogy megtudd, mekkora a fájdalmam, a gyerekek pedig ne érezzék magukat hibásnak valami olyasmi miatt, amiről ők nem tehetnek.

Nem kaptam mást idén sem, mint amire végül is számítottam. Négy éve vagyok anya, a te gyerekeid anyja, és egyetlen alkalommal sem jutott még eszedbe, hogy a gyerekek nevében, velük együtt évente egyszer megajándékozzatok valamivel, amit ő(k) készített(ek), kifejezetten nekem, anyák napjára. Amin rajta van a kis kezük nyoma, amit kipirult arccal adhatnak nekem át, s én könnyekig meghatódom. 

Tudom, ez a nap csak nekem fontos. A gyerekek még nem tudják, mit jelent ez, s számodra sem jelent mást, mint bármelyik másik nap. 

De nekem igen.

Mérhetetlen sok sebet ejtettél már a lelkemen. Nem most az elsőt, de a legtöbb felejthető, gyógyítható idővel. Ezt azonban minden évben olyan helyre sebzed, ahol nem gyógyul be soha. 

A tűz, amit valaha te gyújtottál, mára már csak pislákol. Fénye már nem világít messzire, melegénél már nem pihen meg a lelkem. S a szívem sem. Gondolatban már elengedtelek. Sőt, a lelkemben sincs már meg a helyed. A félelem, a hiányzó források okozta páni félelem olyan ajtókat zárt be előtted, amelyeket te már nem tudsz kinyitni. S csak remélem, egyszer valaki másnak sikerülni fog.

Pedig soha nem kértem sokat. Soha nem akartam drága pénzen megvehető tárgyakat - mindig csak annyit szerettem volna, amennyi épp elég. Mindenből. 

Reggelente felébredve minden nap újabb harcot vívtam és vívok a tiszteletedért. Azért, amit nem alanyi jogon kértem, el soha nem vártam, csak jól esett volna, ha érzem, fontos vagyok neked. Hogy számít, ha valami fáj, valami emészt, ha sírnom kell, ha bizonytalan és kétségbeesett vagyok. A tudat, hogy ott vagy. De szinte alig voltál... Az érzés, hogy neked bármit elmondhatok. Mindennél többet ért volna, ha a lelkemet felforgató gondolatokat nem egyedül kell feldolgoznom, hanem társként ott állsz mellettem.

Szültem magunknak két gyereket. A másodiknál ott voltál, bíztam abban, hogy ha végig kísérsz az úton, talán megtanulsz majd megbecsülni. Hang nélkül viseltem a fiunk érkezését - a sokat látott jelen lévők is csodálkoztak -, s emlékszem, még mondtad is, ha nem tudnád, hogy a szülőszobán vagyunk, azt hinnéd, egészen más a helyszín. Néztem a szemedet, benne a lelkedet, büszke vagy e rám, arra, akit egyszer magad mellé választottál, aki egyszer neked öltözött fel a legszebb ruhába, s neked ígérte az életét. 

Nem láttam a tekintetedben semmi melengetőt. 

Sokan mondhatnák, s volt is, aki mondta, nem kellett volna még egy gyereket vállalnom, hiszen már az érkezése előtti években sem voltunk boldogok. Mert, kedves férjem, ha nem vagyok teljes, nem tudok teljességet adni én sem. Neked sem. A legjobban viszont mégis az fáj, hogy a gyerekeinknek sem. Pedig próbálom. Minden este sírva fekszem le és újabbnál újabb ígéreteket teszek magamnak és a bennem élő anyának, hogy holnaptól minden más lesz, holnaptól megváltozom, több lesz a türelmem, jobban fogok örülni a pillanatoknak, a perceknek, amiket a gyerekekkel töltök, százszor jobban élem majd át a nevetést és ezerszer komolyabban veszem a könnyeiket. Aztán a reggelek rendre bedarálnak. Hogy egy újabb olyan este várjon, amin újra álomba sírom magam...

Minden nap jobban és jobban igyekeztem megfelelni, kiérdemelni az elismerésedet. Igyekeztem becsülettel helyt állni a munkámban aztán itthon, egyedül aztán a gyerekekkel, eközben voltam jó és rossz feleség és anya. Erőfeszítéseim hiábavalósága aztán megkeserítette a lelkem. Pedig hidd el nekem, kedves férjem, csak egy jó szó, egy simogatás kellett volna, egy mosoly, hogy tudjam, amit adtam, azt más nem adhatja neked.

Tiszteletet szerettem volna. Odafigyelést, anyák napi virágot, szülinapi virágot, névnapi virágot. Tudom, mindig azt mondtam, drága és úgyis csak kidobjuk - de nézd el nekem, akkoriban még nem tudtam, hogy minden tövist értékelni kell.

Mára viszont már nincs miből adnom. Erőtlenek a nappalok, erőtlen a lelkem, önmagamat belül egy kiszáradt csontváznak látom. Hústalanul, vértelenül, kéknek és üresnek.

Az éjszakai töltekezés apró magvait inkább a gyerekekbe ültetem, amíg vannak. Neked már nem jut belőle. 

Anyává tettél. Hálám ezért soha nem múlik, s bár az utam rögösebb, mint azt valaha gondoltam volna - mégsem adnám semmiért másnak. Enyémek a kósza puszik, az első pillanatok, a könnyük és a fájdalmuk, tiéd a kacajuk, a csillogás a szemükben, melyet a ritkán látottak tudnak csak okozni. 

Elengedtelek. Az időt töltöm már csak veled, de nem melletted.