Néhány nappal múlt el csak, hogy 4 és fél éve hazajöttem. Nem holmi külföldi kiruccanásból, még csak nem is a Balaton parti nyaralásból, hanem a négy fal közé. Egyedül. Kiálltam a felnőtt világból, s kicsivel később beálltam a gügyögős, változó illatú, még változóbb hangulatú babavilágba. 

Ez idő alatt nagyon sok mindent meg kellett tanulnom. Egy részét én akartam, a nagyobb részét kellett, ha akartam, ha nem. Megtanultam lemondani azokról a dolgokról, melyek feladása nem önkéntes, megtanultam hátrébb sorolni a fodrászt, a kozmetikust, a spontán programokat. Alkalmazkodtam ahhoz, hogy már nem csak önmagamért vagyok felelős. Elfogadtam, hogy csak az én életem változott meg, másé nem. Tudtam, hogy már nem az én érdekem az első, hanem vannak azoknál sokkal fontosabb szempontok is.

Aztán megtanultam lemondani az evésről, ivásról, a WC spontán használatáról, a fájó fogammal orvoshoz menésről, arról, hogy önmagam legyek. Elvesztem. Kiürültem, az összes akkumulátorom lemerült, üres. A számtalan vészjelzést hiába adtam le, a szűk környezetemben - akivel önkéntes alapon osztottam meg a jót és a rosszat is - lemerült az elem a dekódoló egységben. S senkinek nem volt ideje újat tenni bele.

S ezen az önismereti úton olyan frankón eltévedtem - vagy csak a velem született maximalizmusom a felelős -, hogy mára már az alapvető igényeimet sem tudom megélni vagy teljesíteni. Úgy érzem, teljes mértékben megszűntem létezni: ha magamra nézek, egy üzemanyag nélkül is működő robotot látok, amit mindenki használ. Használ a lányom, akinek ébredésétől lefekvéséig a kéréseit teljesítem és az érdekeit nézem, automatikussá vált mozdulatokkal. Készítem a szörpöt, keresem a kanalat, vasalom a kedvenc ruhát, mosom a kakis bugyit, szedem össze a játékokat, készítem elő ebédkor a vacsorát, vacsora idején az ebédet, az uzsonnát, ápolok, ha beteg, vagy bibis, ölelek, ha sír, büntetek, ha nem viselkedik megfelelően, s este fáradtan esek össze. Legtöbbször sírva. Figyelek az öccsére, cserélem a pelenkáját, pucolom a banánt és az almát, takarítom az etetőszéket, felveszem, ha sír, ha nyűgös, ápolok, ha beteg, ölelek, ha kéri, pakolom a játékokat, mosok és vasalok, sebes térdét puszilok, gyógyszert adagolok, főzök, mindig gyorsat és ritkán lesz jó, mert nincs időm még arra sem. Beszélgetek, válaszolok ezer és ezer kérdésre - este már csökkenő lelkesedéssel -, lelket ápolok, konfliktusokat oldok, félelmet oszlatok, maszatos kezet és arcot mosok, hajmosás után nyugtatok, ápoló olajjal kenegetek.

Használ a férjem. Gyűjtöm, mosom a szennyesét, vasalom a tiszta ruháit, főzök, pakolok utána, takarítom a házat, segítek neki, amiben ő maga nem jártas, meglepetést készítek neki, ha van egy kis időm ilyesmire, terítek, leszedek, mosogatok, este pedig, mikor már minden csendes, ha épp nem kap el a sírógörcs, teljesítem, amit akar.

Ezen az úton pedig valahol elvesztem. Négy és fél éve keresem magam, de nem találok vissza. Magányos vagyok. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Valamikor azt ígértük egymásnak, ketten húzzuk az itthoni igát, de a gyakorlatban csak én húzom, amire hárman pakolnak terheket.

S mindez nem volna panasz. Nem volna ezzel semmi gond, ha a dekódolóban valaki kicserélné végre az elemet, vagy vehetnék egy új egységet. Ha a szirénához hasonlóan hangos vészjeleket végre valaki megfelelően értené, s nem a kialakult helyzetbe belekényelmesedve használna engem tovább. Visszaadna nekem. Valamit.

Négy és vél éve nem hallottam semmilyen biztatást. Egy jó szót se. Amit adok, elveszik, amit nem adok, kérik. Zombi vagyok, a bizonytalanabb fajtából, akinek az összes tartaléka odalett, s nem vérre szomjazik, hanem szeretetre. Simogatásra, biztatásra, szép szavakra, ölelésre, odafigyelésre. 

Végtelenül elfáradtam. Ereimben csak vánszorog a vér, üres gyomrom korgása már dobhártyámon is dübörög. 

Négy és fél éve nem mentem ki a 4 fal közül, azaz utam mind csak valamelyik bevásárló központba, netán orvoshoz vezetett - ha már nagyon muszáj volt. Négy és fél éve vagyok végtelenül magányos, aki soha nem lehet egyedül. Egyetlen percre sem.