A tűz, amit valaha te gyújtottál, mára már csak pislákol. Fénye már nem világít messzire, melegénél már nem pihen meg a lelkem. S a szívem sem. Gondolatban már elengedtelek. Sőt, a lelkemben sincs már meg a helyed. A félelem, a hiányzó források okozta páni félelem olyan ajtókat zárt be előtted, amelyeket te már nem tudsz kinyitni. S csak remélem, egyszer valaki másnak sikerülni fog.

Pedig soha nem kértem sokat. Soha nem akartam drága pénzen megvehető tárgyakat - mindig csak annyit szerettem volna, amennyi épp elég. Mindenből. 

Reggelente felébredve minden nap újabb harcot vívtam és vívok a tiszteletedért. Azért, amit nem alanyi jogon kértem, el soha nem vártam, csak jól esett volna, ha érzem, fontos vagyok neked. Hogy számít, ha valami fáj, valami emészt, ha sírnom kell, ha bizonytalan és kétségbeesett vagyok. A tudat, hogy ott vagy. De szinte alig voltál... Az érzés, hogy neked bármit elmondhatok. Mindennél többet ért volna, ha a lelkemet felforgató gondolatokat nem egyedül kell feldolgoznom, hanem társként ott állsz mellettem.

Szültem magunknak két gyereket. A másodiknál ott voltál, bíztam abban, hogy ha végig kísérsz az úton, talán megtanulsz majd megbecsülni. Hang nélkül viseltem a fiunk érkezését - a sokat látott jelen lévők is csodálkoztak -, s emlékszem, még mondtad is, ha nem tudnád, hogy a szülőszobán vagyunk, azt hinnéd, egészen más a helyszín. Néztem a szemedet, benne a lelkedet, büszke vagy e rám, arra, akit egyszer magad mellé választottál, aki egyszer neked öltözött fel a legszebb ruhába, s neked ígérte az életét. 

Nem láttam a tekintetedben semmi melengetőt. 

Sokan mondhatnák, s volt is, aki mondta, nem kellett volna még egy gyereket vállalnom, hiszen már az érkezése előtti években sem voltunk boldogok. Mert, kedves férjem, ha nem vagyok teljes, nem tudok teljességet adni én sem. Neked sem. A legjobban viszont mégis az fáj, hogy a gyerekeinknek sem. Pedig próbálom. Minden este sírva fekszem le és újabbnál újabb ígéreteket teszek magamnak és a bennem élő anyának, hogy holnaptól minden más lesz, holnaptól megváltozom, több lesz a türelmem, jobban fogok örülni a pillanatoknak, a perceknek, amiket a gyerekekkel töltök, százszor jobban élem majd át a nevetést és ezerszer komolyabban veszem a könnyeiket. Aztán a reggelek rendre bedarálnak. Hogy egy újabb olyan este várjon, amin újra álomba sírom magam...

Minden nap jobban és jobban igyekeztem megfelelni, kiérdemelni az elismerésedet. Igyekeztem becsülettel helyt állni a munkámban aztán itthon, egyedül aztán a gyerekekkel, eközben voltam jó és rossz feleség és anya. Erőfeszítéseim hiábavalósága aztán megkeserítette a lelkem. Pedig hidd el nekem, kedves férjem, csak egy jó szó, egy simogatás kellett volna, egy mosoly, hogy tudjam, amit adtam, azt más nem adhatja neked.

Tiszteletet szerettem volna. Odafigyelést, anyák napi virágot, szülinapi virágot, névnapi virágot. Tudom, mindig azt mondtam, drága és úgyis csak kidobjuk - de nézd el nekem, akkoriban még nem tudtam, hogy minden tövist értékelni kell.

Mára viszont már nincs miből adnom. Erőtlenek a nappalok, erőtlen a lelkem, önmagamat belül egy kiszáradt csontváznak látom. Hústalanul, vértelenül, kéknek és üresnek.

Az éjszakai töltekezés apró magvait inkább a gyerekekbe ültetem, amíg vannak. Neked már nem jut belőle. 

Anyává tettél. Hálám ezért soha nem múlik, s bár az utam rögösebb, mint azt valaha gondoltam volna - mégsem adnám semmiért másnak. Enyémek a kósza puszik, az első pillanatok, a könnyük és a fájdalmuk, tiéd a kacajuk, a csillogás a szemükben, melyet a ritkán látottak tudnak csak okozni. 

Elengedtelek. Az időt töltöm már csak veled, de nem melletted.