Szia!

Nem nagyon ismerjük egymást, engedd meg, hogy bemutatkozzam. A lányod vagyok, aki 34 évvel ezelőtt született és a mai napig nem dolgozta fel élete első 26 évét, amit veled töltött.

Az elmondásokból úgy hallottam, apás kisbaba voltam. A te hasadon aludtam el, a te karodban nyugodtam meg. Másnál hisztis voltam, ha épp aludnom kellett volna, de nálad azonnal álomba szenderültem. Azt mondják, órákra. De azt is mondják, aztán a kiságyba tettél, hogy biztosan nyugodtan tudjak pihenni. Én.

Idővel rájöttem, hogyan lehetett ez a kezdeti, és nagyjából itt meg is rekedt kapcsolatunk ilyen kiegyensúlyozott: én azt csináltam, amit elvártál tőlem, miután anyukám minden szükségletemet kielégítette. Elaludtam, ahogy a kisbabákhoz illik. Nem volt probléma, amit meg kellett oldani, s amitől te egyébként határozottan menekültél. Mint minden olyan helyzettől, melyben nem érzed, hogy a kontroll nálad van, ami nem tervezhető és némi improvizációra való képességet igényel.

Aztán úgy 2-3 éves korom körül már elég fifikás lehettem ahhoz, hogy ne óramű pontossággal és szinte gombnyomásra működjek, s ugyanekkor világossá válhatott az is számodra, hogy elem sincs a fenekemben, amit kivéve határozatlan idejű szusszanás várhat rád. Kapcsolatunk a fényképek tanúsága alapján ekkor már nem nagyon volt - kivéve, ha nyugton voltam és azt csináltam, ami a felnőttek szabályai szerint elvárható tőlem. Egyébként nem vettél részt sem a nevelésemben, sem a körülöttem lévő feladatok ellátásában.

A későbbiekben ez azonban megváltozott, az idő haladtával pedig egyre csak fejlődött. Mikor fáradt voltál, én pedig szeszélyes, gyerek nevű képződmény, gyakran érintette a tenyered az arcom. Szinte kivétel nélkül fájt, sokszor a fülem is csengett tőle. A legtöbbször fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki ezt a fajta bánásmódot, illetve a bűnöm olyan hatalmas e, hogy ezt érdemlem, hiszen a környezetemben sokkal nagyobbak is büntetlenül maradtak, más szülők más gyerekeinél. Egy idő után áthatotta a napjaim ez a fajta érintés, ami bármikor, bárhonnan és bármitől érkezhetett. Rettegtem tőled. Te talán nem tudod, de soha nem azért csináltam meg valamit úgy, ahogy te akartad, mert tudtam, hogy azt úgy kell(ene), vagy úgy (volna) a jó, hanem az éktelen haragodtól féltem. De nagyon.

17 éves lehettem, amikor utoljára csengett miattad a fülem. Addigra már túléltem az orrom alkalmankénti vérzését is, illetve felszívódtak a karomon néha előforduló foltok is. Mert voltak, de nem tudtad, nem láttad, mert nem mutattam, mert féltem.

Alkalmazkodtam a rendszerhez. Nem ahhoz, amihez lehetett, hanem ahhoz, amihez kellett, muszáj volt. Követtem a lehetetlen szabályaidat, a korom ellenére támasztott irreális elvárásaidat, hogy ne bánts. Ettem könyvvel a hónom alatt 10 évesen, s bár előtte sosem, de akkor mégis. Hagytam ott éhesen vacsorát, mert nem tudtam olyan halkan darabolni a tésztát, hogy az téged ne zavarjon. Csináltam úgy, mintha nem látnám, hogy a nappaliban pornót nézel VHS kazettán, míg lázasan mentem a konyhába innivalóért. S tartottam vissza hányást az utolsó utáni pillanatig, hogy ne lássam az undort az arcodon.

S tudod, kire haragszom? Magamra. Mert sok szempontból olyan lettem, mint te, s bár többnyire sikeresen küzdök magamban ellened, naponta adódik olyan helyzet, mikor azt ismétlem magamban, olyan vagyok, mint apám. Ez szerencsére épp elég ahhoz, hogy leálljak.

A lelkem egy részét örök életemre megnyomorítottad. Akaratomon kívül is megbélyegzett a sablon, amit adtál, s amely mételyezi az én anyaságomat is. Nem alázom meg a gyerekemet, s csak nagyon indokolt esetben legyintem meg a combját, de mégis megteszem.

Ha van valami, amit a kisbetűs istentől kérek, az csak annyi volna, hogy képes legyek az én sémámtól eltérő, vagy legalább is a legtöbb szempontból különböző mintát adni tovább. Isten adja, hogy ne tegyem tönkre az életének egyetlen szeletét sem.

Ámen.