A többivel teljesen azonos hangulatú napra esett az is, melyen megszűntem embernek lenni. Ébredés után a kapunk előtt már hosszúnak tűnt a sor.

- Jó napot! - kiabálta az első sorban álló. Szmokingot viselt, arcán komor szigor, dörgedelmes hangján "MÁS"-ként mutatkozott be. - Úgy hallottam, van szabad hely, melyet belakhatnék. Kérem, nyissa ki a kaput,hogy jól megérdemelt helyemet kényelemmel elfoglalhassam. Kopogó léptei dobhártyámon dohogtak, ahogy befészkelte magát az életembe.

- Jobb napot kívánok! - szólt a második - Tudom, hogy számomra is maradt még elegendő hely, melyet alanyi jogomon sajátítanék ki. Ő volt "MINDENKI", vagy ahogy becézését javasolta, "MIND-EGY", s tüstént beköltözött az üresen álló szobák egyikébe. Arca unott volt, barázdáit belepte az eddig megtett út pora. Szürke posztóruhájában léptei suhogtak, ahogy a vér suhog az ember ereiben. De itt és most végre megpihenhetett.

- Én is! Én is - tüsténkedett "VALAKI" - én is be akarok jönni! Hoztam az összes ruhám, s minden egyebet, melyre valaha csak szükségem lehet, míg örök életemet a még szabad területen töltöm le. Milyen szép itt, milyen jó! - mondta. - Szerintem soha nem vágyom már el innen! Miután alaposan körbenézett, megkereste a saját helyét a beköltözők között, s kulcsra zárta a saját ajtaját.

A kapuban még rengetegen álltak.

- Nincs már hely, minden szabad szoba betelt, határozatlan ideig nem tudok újabb költözőket fogadni! - vetettem nekik oda. Néhányan ekkor odább álltak más házaknál keresni örök menedéket, ám ketten állva maradtak. - Nem értik, hogy nincs már hely maguk számára? Minden vércseppemre vár már VALAKI a benn lévők közül, minden szívdobbanásomat hallja MÁS, s MINDENKI arra kíváncsi, mennyit bírok még!

Ekkor így szólt az egyik:

- De én "SENKI" vagyok, kicsi helyen elférek, nincsenek nagy igényeim, egyetlen homokszemen is boldogan élek, míg meg nem halok! - kiabálta kétségbeeséstől párás tekintettel. - Ha beengedsz, megtalálom a saját sarkom bármelyik szobában, s soha ki sem jövök onnan, ezt megígérhetem!

Azzal besurrant a kapu alatt, s olyan gyorsan szaladt el, hogy erőtlenül mozgó lábaim már nem bírtak utána szaladni.

- Ha Ő bemehetett, engem is be kell engedned! - fröcsögte nekem oda az utolsó.

- Te ki vagy?

- Én vagyok a legkülönlegesebb: a nevem "ÉN". Sokan úgy hívnak, "MI", erre is hallgatok, de az eredeti nevemen sokkal erősebb vagyok. Nem tűrök ellentmondást, MINDENKI-nél fontosabb vagyok, SENKI-hez sem fogható, s még csak véletlenül sem olyan, mint VALAKI MÁS. Engem senkivel nem lehet összetéveszteni, az én igényeim MINDENKI MÁSénál előbbre valók. Én vagyok az egyetlen, a nagy, az erős, a bátor, akinek SENKI sem mer ellent mondani, mert tőle MINDENKI fél. Nem tűröm az ellenszegülést, s számomra ÉN vagyok az első számú, a piramis csúcsa, az, akinél még te sem lehetsz soha értékesebb. Személyem gyakran változik - attól függően, éppen a helyzet hogyan kívánja. De bárki is vagyok, az mind ÉN vagyok és nem te, s nyomatékosan kérlek, nyugodtan helyezz csak előbbre saját magadnál. Rád SENKI sem kíváncsi.

- Nos, akkor nincs más választásom: gyere be... Talán az utolsó tartalékom számodra még pont elég lehet. Ha vársz egy kicsit, türelemmel, kiürítem a lelkem még megmaradt bugyrait, hogy aztán neked szolgáljon kényelmes otthonodul. Őszintén remélem, meg leszel vele elégedve.

- Csak gyorsan, csak gyorsan!

Szenvtelenül teltek a percek. Észre sem vettem, hogy a múló idő már ismerős ráncokat vájt az arcomra, s deret fújt a hajamba. Hagytam neki, hogy vállam fölött repüljön el, halk suttogásomat talán soha nem is hallotta SENKI.

Későn vettem észre, hogy a kapuba még visszatért valaki. Bátortalanul toporgott a vasajtó előtt, mint aki nem tudja, maradjon, vagy inkább meneküljön. Egy cetlit hagyott csak, melyen üzent:

"Itt voltam. Én vagyok "TE", de láttam, már nincsen számomra helyed. Nem akartam a már üres testedbe költözni, így inkább elhagytalak. Vittem magammal mindent, ami TE lehettél volna, hátha valakinél jobb helyen lesz. Baráti üdvözlettel: TE magad"