Tizenkilenc éves voltam, amikor először álltam előtted. Azt hittem, enyém a világ, s te néhány év alatt úgy tanítottad meg nekem a határokat, hogy közben egyetlen percre sem vetted el tőlem ezt az érzést. Telve voltam vágyakkal, kész tervem volt a felnőtt életem minden egyes részlete kapcsán, s egyiket sem féltem kamaszosan harsányul elmondani, ha szóba kerültek.

- Libuska! - így hívtál. Nem ismertelek még eléggé ahhoz, hogy tudjam, minden kiejtett szavad okkal hangzik el. Lassan tanultam csak meg, hogy az én szavaim mögött is látod, épp mitől gyűltek azok a számra, s bármit is mondok neked, azt is érted, amit csak gondolok, de nem hangzik el. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy megtanuljam, sokkal jobban ismersz engem saját magamnál.

Lenyűgöztél. Végtelen szeretettel ittam minden egyes beszélgetésünk minden egyes kiejtett betűjét, ahogy azok szavakká álltak össze. Olyan szerettem volna lenni, mint amilyen te vagy, epekedve vágyakoztam a figyelmedre, ünnepnap volt, ha hozzám szóltál. Minden erőmmel azon voltam, hogy büszke legyél rám, ahogy az apák tudnak a lányaikra.

Különlegesnek éreztem magam a társaságodban. Igyekeztem méltó lenni mindig ahhoz, amilyen ember melletted voltam, felnőni eléggé minden nap ahhoz, amilyennek láttattál engem a tükrödben.

Te voltál az első, és mindeddig egyetlen ember az életemben, aki anélkül is pontosan értett, hogy egy hang is elhagyta volna a torkomat.

Sok év telt el azóta, Zoli. Szám szerint tizenhat. Ma látom csak, hogy te mennyire vigyáztál arra a világra, amit a magaménak hittem, hogy ne veszítsem el.