Soha nem volt kétségem annak kapcsán, hogy nagyon szeretlek. S te is engem. Megkérdőjelezhetetlen kapocs van köztünk, melyet soha semmi nem téphet szét még akkor sem, ha a kapocs néhány láncszeme kevésbé erős, mint a többi.

Anya vagy. Az enyém. Mindig a legjobbat akartad, ártani sosem; ha néha mégis sikerült, hidd el, tudom, nem volt szándékos. Nem tudhattad, mely szavak, tettek hatolnak a többinél mélyebbre és jutnak el addig, hogy felnőtt fejjel, anyaként is tisztán emlékszem az illatokra, fényekre, helyszínekre, de még arra a ruhára is, ami épp akkor rajtam volt. Nem tudhattad, mennyire érzékeny a lelkem, s mennyire fáj néhány véletlenül kimondott szó. Nem tudhattad, a körmöm miért rágom, az arcom miért kaparom sebesre, de minden alkalommal elvittél orvoshoz, hogy meggyógyíttasd a sebeket.

Tudnod kell, én nem haragszom.

Nem haragszom, hogy sosem álltál ki mellettem, mikor otthon kemény pofonok zúdultak az arcomra. Mikor le kellett vennem a szemüvegem, hogy legalább az ne törjön - helyette tört a lelkem. Darabokra. Sosem a kipirult bőrt tartott sokáig meggyógyítani, de a darabokat hosszú ideig illesztgettem újra. Nem haragszom, hogy ilyenkor sosem adtál nekem igazat, mert tudom, hogy mikor kettesben maradtatok, megtetted. Csak az már későn volt. De nem haragszom.

Nem haragszom, hogy nem engedted, hogy én is olyan legyek, mint a többiek. Nem voltál velem gyerek, nem tudtad, mik azok az apró dolgok, melyek segíthettek volna jobban beilleszkednem a társas csoportba. Nem tudhattad, a ruhának, a szemüvegnek, a holmiknak nem csak abban van szerepe, hogy funkcionálisak legyenek, hanem a csoporthoz való tartozás eszközei is. Igazán egyik csoportnak sem lettem tagja addig, míg ennek különösen fontos szerepe lett volna, de nem haragszom a magányos gyerekkoromért. Tanultam belőle. Keserűséget, de a későbbiekben szépülő tapasztalatokat is. Nem haragszom, hogy kilógtam a sorból, pedig sokat segíthettél volna azon, hogy ne így legyen. Vagy ne ennyire. Nem haragszom, hogy olyan elveket követtél és tartottál be, amelyek közül néhány már rég idejét múlt volt - de azokhoz te ragaszkodtál. A legtöbb ember pedig csak úgy kezeli az elveket, mint a fingot: egy ideig lehet tartogatni, de eljön az a pillanat, amikor el kell engedni. Te nem engedted. De nem haragszom.

Nem haragszom, hogy a hozzád való kötődésem nem alakult tökéletesre. Nem volt előtted 3 Vekerdy és 2 Atkinson könyv, senki nem foglalkozott azzal, a mának milyen következményei lehetnek 20-30-50 évre előre. Senki nem tudta, mi az a minta, amit adni lehet, mi az a séma, ami hatással lesz az egész felnőtt életre is. Nem haragszom, anya, tényleg nem.

Azért sem haragszom, hogy nem mondtad el, a mosolyod mögött mennyi a fájdalom. Hogy tökéletesnek hittelek, aki sosem feszült, sosem ideges, sosem fél, sosem bánt másokat és sosem mutatja ki az őszinte érzéseit. Mert megtudtam aztán, hogy ezt te is csak mutattad. De akkor már késő volt. Addig sokszor éreztem magam tökéletlennek, másnak, mert én nem vagyok ilyen erős. De nem haragszom, anya.

Remélem, a lányom sem fog. Rám.