Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor neveztél a nevemen, mikor  hozzám szóltál. S akkor is mindig a nevemet, az igazi, anyakönyvezett, személyi igazolványomban is olvasható keresztnevemet mondtad. Lassan 10 éve vagyunk együtt, és még becenevem sincs. Csak Dia. Így hív anyukám, apukám, a családom többi tagja, de a volt főnököm is így nevezett. Dia.

Én pedig hallgatok rá. Mint egy gyerek, aki minden nap újra bízik abban, hogy majd mást hall, azt, amit szeretne, s ha nem akkor, majd máskor, úgyis. Úgyse... 

Fogalmad sincs, milyen lélekölő, mikor fölém vagy mellém állsz és úgy kezdesz neki a mondanivalódnak. Rosszabb esetben csak az ajtóból veted oda és nekem kell eldöntenem, hozzám, valamelyik gyerekünkhöz, netán az egyik kutyánkhoz beszélsz. Ha nem válaszolok, csak a hangodat emeled meg, és elmondod újra. Ugyanúgy. Ugyanazt. Hátha meghallom. S mikor már feltűnik, hogy nekem célzod a szavaidat, általában válaszolok is. Ezzel le is tudtuk a közös nyelvünket, amelyen egyikünk sem beszél jól igazán.

Amikor kislány voltam, s álmodoztam a nagybetűs felnőtt életemről, csak boldog szerettem volna lenni, a saját családommal, benne, vele. Anya szerettem volna lenni, feleség, mi több, jó anya és jó feleség, olyan, amilyen az én anyukám. Érintésben, szeretetben, egymás iránt érzett tiszteletben gazdag életet képzeltem el magamnak, magunknak. Olyat, amiben a másikat elismerjük, megbecsüljük, közösen és viszonozva. Olyat, amiben a lelkem nem sivatagosodik el, hanem ezer és ezer színes virágot nevel, mosolyt terem és boldogságot. Olyat, amiben egymás elfogadása és támogatása nem csak ünnepnapi esemény, hanem a mindennapok része. Amiben a másik felem egyetlen szóval fel tudja szárítani a könnyeimet, mert mindig tudja, mit kell mondania. Ahol a szeretet nyelve közös, és élő. 

A szeretetünknek pedig nyelve van. Csak épp egyetlen közös szava sincs.