Tudom, tudom, a minta. Annak is a hiánya. A tiéd más volt, a tiéd mindenki máséhoz képest más, s amit te láttál, az sem fogható semmihez.

Mert te nem láttál semmit. Tudom, a te anyád sokat dolgozott azért, hogy egyedül tartson el benneteket. Annyira sokat, hogy érzelmekre sem maradt már ideje, csinálta a dolgát, megvette a kenyeret, megfőzte a sajtot és hiába sírtatok, nem vette fel egyikőtöket sem. Nem adott puszit a bibire, nem csinált szalmabábot, húsvéti tojást és karácsonyi mézeskalácsot, csak felállította nektek az aprócska fát és elmondta, mennyire sokba került. Ajándékra nem is jutott. Épp, hogy kabátot tudott venni.

Tudom, a te anyád nem egy finomkodó fajta. Nem simogatott soha és a karjaiba is csak csecsemő korodban vett, amikor muszáj volt, nehogy elkapasson. Nem feküdtetek hétvégén az ágyban, mert neki menni kellett az állatokat etetni. Hogy legyen karácsonyra téli kabátotok. Nem volt vele apád, az a mocsok szarházi úgyis mindig csak ivott, meg vert, egyetlen normális emléketek nincs róla. Anyád sem adott egyet sem. 

Sajnálom. Leginkább magamat, mert anyádtól veled olyan csomagot kaptam, mintha Kínából rendeltem volna egy alkatrész hiányos sok tízezer darabos kirakót. Használati utasítás nélkül, szakadozott és kopott képpel, amin annak kellene látszania, mi lesz a kirakóból, ha a helyére kerül az összes darab. Lassan 10 éve játszom vele, illesztgetem az elemeket egymáshoz, de alig van pár eddig, amiről biztosan tudom, hogy megtaláltam, hova való. 

Játék közben a legtöbbször sírok. Potyognak a könnyeim, mert fogytán az erőm, az éhségem mar, a lelkem üres. Senki nem fogja a kezem, mikor bátortalanul próbálok egy újabb kis részletet a helyére tenni, s egyre elkeseredettebb harcot vívok a kiüresedés ellen. Egyedül. Közben keresem, melyik kis kocka az, amelyik, ha megtalálom, hova kell raknom, a szívem teljes lesz.