Anyák napjának reggelén, május első vasárnapján jókedvűen ébredtem. Vártam már ezt a reggelt rég, magam elé képzeltem az izgalomtól kipirult arcú kislányunkat, aki mögött te állsz és a háta mögé tett a kis kezében fogja a nekem szánt, általa titokban készített meglepetést. Anyák napján. Elképzeltem az előző napokat, a készülődést, szinte láttam magamban a cinkos sutyorgást, a visszafojtott kacajokat, a fuldokló suttogást. Szinte ismertem, ahogy a kis festmény vagy rajz készül, szép színes lesz, illatos is talán, virágok lesznek rajta és anya, apa, ő és az öccse, feltekercselve, átkötve egy szalaggal. Vagy virágcsokor, frissen szedett mezei, piros tulipánnal és sárgával, fehér rózsával és kék ibolyával - harmatosan, a kertünkből. Beleszagoltam a levegőbe, érezni akartam a virágok illatát. 

Mozdulatlan maradtam ébredés után, hallgattam, figyeltek e arra, mikor ébredek. Sutyorgást hallgattam, cinkos nevetést, fullasztó suttogást, lábak finom suhogását, kulcslyukon leselkedést.

De még mind aludtatok. 

Feltettem tehát a kávémat, annak legalább ismerős volt az illata, s kényelmesen megittam odakinn.

Vártam aztán a délelőttöt. Az ebéd körüli időpontot, miután egész délelőtt főztem: kicsit ünnepélyesebb menüt szerettem volna az asztalra tenni. Vártam, hogy előtte valahonnan a fiókból mégis előkerül a rajz, a szekrényből a virág, néztem a villanó tekinteteket, kerestem az összenézéseteket. 

De mind enni kezdtünk.

Elfogyott lassan az étel, annak legalább megszokott volt az íze, s utána kényelmesen hátradőltetek a kanapén.

Elpakoltam. Közben fél füllel hallgattam a neszezést a szobából, s magam elé képzeltem a vázába állított kerti virágok látványát, a gondosan mellé helyezett, szalaggal átkötött rajz-tekercset. Szerettem volna nagyot szippantani a tavaszillatot hozó csokor illatából, ahogy a régi anyák napjára emlékeztető orgonákéba szokás.

Ehelyett a gyerekeket a szokásos ebéd utáni alváshoz vittük be a szobájukba.

Ébredés után sétálni mentünk. Késő délután volt, s ekkorra szinte biztos voltam benne, hogy a meglepetés más lesz, mint amire gondoltam. Magamban találgatni kezdtem, mi lehet az, talán gyurmából készített, vagy a garázs elé kavicsokból kirakott szívecske? Tekintetemmel kerestem, cikáztam az udvaron, nem tudva, mit keressek és az hol lehet. Talán a séta során derül ki? De ha igen, mikor? Hol? Vajon piros lesz még a kislányom arca, amikor átadja? Ott leszel mögötte és mondod neki, mit "kell" ilyenkor mondani? Hiszen neki ez az ünnep még nem sokat jelent, de egy anyának annál többet. Már akkor is, amikor a gyereke még csak a hasában van.

Hamar hazaértünk. Nem voltam csalódott, gondoltam, a szüleim segítségét kérted, hogy helyezzenek el mindent oda, ahova te kérted. A lányunk által készített apróságokat és valami csekély emléket a kisfiunk első évéről. Egy fényképet, egy vicces oklevelet, valamit. A kapun belépve újra a terepet vizslattam, kerestem az anyák napi ajándékomat.

De fürdetésidő volt. 

Utána megettük vacsorára az ebédről maradt ételt, és aludni vittük a gyerekeket. Míg pizsamába öltöztettem a kicsit, sírtam, vigyázva arra, hogy senki ne lássa. Nem akartam, hogy megtudd, mekkora a fájdalmam, a gyerekek pedig ne érezzék magukat hibásnak valami olyasmi miatt, amiről ők nem tehetnek.

Nem kaptam mást idén sem, mint amire végül is számítottam. Négy éve vagyok anya, a te gyerekeid anyja, és egyetlen alkalommal sem jutott még eszedbe, hogy a gyerekek nevében, velük együtt évente egyszer megajándékozzatok valamivel, amit ő(k) készített(ek), kifejezetten nekem, anyák napjára. Amin rajta van a kis kezük nyoma, amit kipirult arccal adhatnak nekem át, s én könnyekig meghatódom. 

Tudom, ez a nap csak nekem fontos. A gyerekek még nem tudják, mit jelent ez, s számodra sem jelent mást, mint bármelyik másik nap. 

De nekem igen.

Mérhetetlen sok sebet ejtettél már a lelkemen. Nem most az elsőt, de a legtöbb felejthető, gyógyítható idővel. Ezt azonban minden évben olyan helyre sebzed, ahol nem gyógyul be soha.